Meg sem kell szólalnod...
Hónapokkal ezelőtt, amikor először láttam a The Artist – A némafilmes előzetesét, nem akartam hinni a szememnek: „ egy fekete-fehér, némafilm.. 2012 elején??”, „ Mit fog ehhez szólni az oly „igényes” nézősereg, amely Transformers- és Expendables-féle bohóckodásokhoz szokott hozzá, ha moziról van szó? Vagy mit fogok én szólni hozzá? Mert ezt látnom kell, már a premier héten, az biztos”.
Ilyen és efféle kérdések lepték el gondolataimat miközben próbáltam minél többet kideríteni erről a fura alkotásról.
A hosszú hetek alatt, amíg a vártam, hogy bejelentsék a magyar bemutató dátumát, a film fölényesen tartolt a Cannes-i filmfesztiválon, megmutatva a világnak, hogy nem kell végtelenített bankszámlában gondolkodni, ha valaki igazán maradandót akar alkotni filmművészetben.
A némafilmes
Cannes után már igazán alig tudtam kivárni a magyar premiert, hiszen kb. 16 évvel ezelőtt egy Quentin Tarantino nevű úriember „elvarázsolt” mindenkit egy bizonyos Ponyvaregény című alkotásával a francia filmfesztiválon. És pontosan valami ilyesmit vártam most, 2012 februárjában Michel Hazanavicius-tól, A némafilmes megalkotójától.
Nem kellett csalódnom. Igazából nem nagyon tudtam elképzelni, hogy mi vár rám, csak azt tudtam, hogy merőben másfajta moziélmény fogja érni elmém, mint eddig bármikor.
"...ki kell emelnem Bérénice Bejo és Jean Dujardin remek játékát."
Nagyon nehéz szavakba önteni a vásznon látottakat, ezt meg kell tapasztalni. Michel Hazanavicius egy olyan világba repíti a nézőt a fekete-fehér stílussal, a jelmezekkel, a sminkkel, az eredeti zenével, amire már nemigen emlékszik senki. És éppen ez adja azt a pluszt, azt a vibrálást,azt a szikrát, amit nem lehet megfogalmazni: a digitális technológia korában, a számítógépek és a letöltőoldalak világában „puritán”, „ósdi” eszközökkel olyat alkotni, ami a majd’ 100 évvel ezelőtti életet mutatja be. És nemcsak hogy bemutatja, hanem a dolgok közepébe csöppenti a közönséget. És ez a lenyűgöző. Mert ez kinek jutna eszébe? Folyamatosan csak arról olvashatunk, hogy korunk sztárrendezői egymásra licitálnak pénzben, színész nevekben és technológiában, így próbálva kicsavarni egymás kezéből az aranyszobrocskát. És itt szerény véleményem szerint nem a már elcsépelt retró stílusról van szó. Ez több annál. Ez jobb attól.
Ha már említettem a legkapósabb rendezőket és színész sztárokat, akkor ki kell emelnem a két (számomra eddig) ismeretlen francia főszereplő- Bérénice Bejo és Jean Dujardin – remek játékát. Ugyanis alakításuk, melyről ugyanúgy szuperlatívuszokban lehet csak beszélni, mint magáról a filmről, ugyanúgy fityiszt mutatott Hollywoodnak, mint maga a film.
A filmművészet eme remeke méltán várományosa a hamarosan kiosztásra kerülő Oscar-díjnak. És ha lehet hinni a hozzáértőknek, akkor ebben az évben egy igazán kiváló alkotást fog kitüntetni az Akadémia.
Végezetül csak azt tudom mondani, hogy aki látta, komoly mozis élményekkel gazdagodva lépett ki a vetítőteremből, aki viszont nem látta, annak meleg szívvel tudom ajánlani. Igazán megéri a jegy árát.
Nálam 10/10 alkotás.
Nálam 10/10 alkotás.
