Dan Devine, a Ball Don't Lie -egyik- szerkesztője érdekes képbe futott bele, elmondása szerint akkor, amikor "kattintgatott" a neten.
Röviddel azután, hogy az NBA nagydöntő első meccse véget ért kedd éjszaka, azon kaptam magam, hogy az Oklahoma City Thunder edzőjének, Scott Brooksnak, és a Miami Heat edzőjének, Erik Spoelstra-nak a meccs utáni sajtótájékoztatóját keresem.(Tudom, csak az NBA.com-ra kellett volna mennem, és stream-elnem, de nem gondoltam, hogy éppen akkor megy.) A keresésben az ESPN meccs utáni értékelésére bukkantam, melyben éppen akkor szerepelt az alábbi ábra(ők is lopták a CBSSport.com-nál dolgozó Will Brinsontól), ami "összetörte" LeBron James egész meccsen nyújtott teljesítményét:
A cél az volt, hogy kiemeljék James a nagy meccsek végén mutatott "töréseit". A széles körben elterjedt nézetnek biztosan van alapja, de a valóságban kissé túlzó, hiszen míg a "clutch" problematikus szegmens számára, sokan hajlamosak figyelmen kívül hagyni a kritikus, ámde "nem-összefoglalós" játékokat, amik győzelemre vezethetik a csapatot. De amikor a Heat veszít, az azt jelenti, hogy LeBron is veszít. És ha LeBron veszít, az azt jelenti, hogy beszélni fogunk róla, hogy megalapozott-e, vagy sem a késői összezsugorodásáról szóló elmélet. Ezért van a kép.
Nézd meg a képet. Az információ melyik része jelzi, hogy James nem tudja befejezni a meccseket, amikor kezd?
A grafika azt mondja el nekünk, hogy az első három negyedben James dobott 23 pontot, míg a negyedikben csak hetet. Nos, ha a 23-mat elosztod hárommal, akkor 7.66-ot kapsz. Ő átlagosan dobott az egész meccs kétharmadában.
Ez a kép azt mondja nekünk, hogy az első három negyed alatt James 18 kísérletből 9-et dobott be, szemben a 2/6-os, negyedik negyed-beli statisztikával. Ühm...az átlag 3/6 az első három negyedben. Szóval eggyel kevesebb ment be, azonos számú kísérletből. OK.
Ez a kép azt mondja nekünk, hogy majdnem annyiszor állhatott a büntető vonalra csak a negyedik negyed alkalmával, mint az első három negyedben együtt véve, összesen 9 próbálkozással befejezve a meccset, és 4, illetve 3 ponttal megtoldva a végleges (dobott) pontszámot.
Ez a kép azt mondja nekünk, hogy miután leszedett 7 lepattanót az első 36 percben, csak kettőt szedett a végső 12 percben. Ami tudod mekkora visszaesés a 2.3 lepattanó per negyedektől, amit a "nagyon rossz" negyedik negyed előtt átlagolt. (Volt még egy gólpassza a negyedik negyedben, összhangban a hárommal, amit az első három játékrészben adott)
Azt viszont nem árulja el a kép, hogy Dwyane Wade-nek és Crish Bosh-nak milyen szörnyű éjszakája volt a parketten, összesen 30-ból 11-et dobtak be, 29 pontot adva közösen, James küldte a meccsben tartó kosarakat Duran-tel és Westbrook-kal szemben, többnyire elég magányosan. Nem mondja el a kép, hogy ezek a meccsben tartó kosarak az Oklahoma City csapata ellen sültek, amely úgy jött a sorozatba, hogy vezeti a támadó hatékonyságban a rájátszást; nem a siker receptje, mert a Thunder átdobta a Heat-et 83-65-tel az első negyed után, és 53.4-del dobtak a mezőnyből a nyitó 9/19 után. Még egy csomó dolgot nem mond el a kép.
Ami elmondja, hogy LeBron James nem tudja befejezni a meccseket, amikor kezdő, az az, hogy vezet egy félideig, azután kikap, és ez nem mondja el az igazat. Ez nagy számokra kis számokat dob, és azt mondja: "Nézd, milyen különbözőek!"anélkül, hogy megjegyezné...tudod...hogy lenne egy teljesen elfogadható indok, hogy miért vannak az egyik oldalon nagyobb számok, mint a másikon. Nem valami szép munka.
Ez egy nagy betli, mert az ESPN működésében borzasztó sok ember dolgozik jól gyakran vagy mindig azért, hogy segítsen megérteni a meccseket. Olvasd Henry Abbott-t, milyen könnyűnek tűnik Kevin Durant pontszerzése, vagy Tom Haberstroh-t, aki szerint miért képtelen a Miami, hogy leállítsa a rövidzárlatokat a támadásában, vagy Sebastian Pruiti-t, aki irodalmi stílusban ír le mindent az X-ekről és az O-król. Okosabb leszel a végén, ígérem. Tanulni fogsz valamit.
És ebből? Minden, amit ebből megtudtam, az az, hogy könnyebb a figyelem középpontjába kerülni, ha azt mondod, hogy LeBron egy "choker", még ha a tények ebben az esetben nem igazolnak vissza. A bizonyíték ott van a tv-képernyődön; egyszerűen csak szükség van egy kis fejszámolásra. És ha kész vagy, akkor emlékezz Chris Webber összeomlására csupán egy párbeszéd miatt az NBA Tv-ben.
- Dan Devine
2012. június 13., szerda
Az NBA nagydöntő első meccsén az Oklahoma City győzedelmeskedett. Hazai pályán Durant 36, míg Westbrook 27 ponttal vette ki a részét a diadalból(Durant még 8 pattanót és 4 gólpasszt is társított pontjaihoz, Westbrook 8 pattanót szedett, és kiosztott 11 gólpasszt). Miami oldalon James 30 pontot, 9 pattanót és 4 asszisztot adott be a közösbe, ugyanakkor Wade 19 ponttal és 8 asszisztot hozott(A Heat-nél érdekesség, hogy a kiegészítő emberek is jól játszottak a vereség ellenére: Battier 17, Chalmers 12 pontot dobott). Ezen az estén Bosh volt kicsit csendesebb a megszokottnál, ő csupán 10 pontig és 5 pattanóig jutott.
Összességében vállalható a vereség, főleg, hogy ettől az OKC-től eléggé nehéz lett volna elvenni a pályaelőnyt. De erre még a következő, csütörtök esti második meccsen még lesz esélye a South Beach-iekenk.
A The Basketball Jones NBA-vel foglalkozó blog is készült a döntőre. Ezeket a szép képeket tegnap tették közzé a srácok. Úgy látszik, James és Durant is eldöntötte, hogy kié lesz ebben az évben a trófea.
Ugye, milyen lelkesítő volt? Remélem, a Miami Heat játékosai is megnézik egyszer-kétszer, akár az edzői beszélgetés alkalmával. Rám mindig ösztönző hatással volt ez a négy perc. Nos, a South Beach-i csapatra is ráfér a lelki- és szellemi erősítés.
Elérkezett eme csodás pillanat is, amit minden NBA-rajongó a legjobban vár az évben: a nagydöntő. Ilyenkorra sokak szerint nincs egészséges játékos, és nincs -szerintem- elfogulatlan szurkoló sem.
Derék Orlando Magic-fanként egyértelműen az ellen a Heat ellen kellene drukkolnom, aki a nyugati főcsoport győztese, az Oklahoma City Thunder ellen fog pályára lépni magyar idő szerint szerda hajnalban. Az ellen a Heat ellen kéne drukkolnom, aki nemcsak hogy a keleti főcsoportot erősíti, hanem még divíziójában is az Orlando ellenfele, lévén mindkettő floridai csapat. Egyetlen érv szól a piros-feketék mellett: Dwyane Wade. Ő az az ember, aki miatt szívből remélem, hogy a 2012-es NBA idényt a Miami nyeri.Ő az a játékos, aki beletartozik -szintén szerintem- abba a 3-4 játékosból álló csoportba, akik bármikor, bármilyen meccset meg tudnak fordítani. Szerintem ő egy all-time clutcher.
2010-ben sok minden megváltozott, amikor Pat Riley tető alá hozott két nagy trade-et, és ezáltal „forró” vörös mezbe öltöztette LeBron James-t és Chris Bosh-t. 2010-ben mindenki azt hitte, hogy ez a csapat hosszú-hosszú időn keresztül mindenkit meg fog verni; egy olyan alakulat, "...ahol Dwyane Wade, LeBron James és Chris Bosh pattogtatja a labdát, az meg fog nyerni mindent". Tavaly ugyanígy, mint most (na jó, kicsit könnyebben), bejutottak a döntőbe, ámde kikaptak a (sokadik) virágkorát élő Dallastól (azóta Mark Cuban, a Dallas tulajdonosa minden eszközt megragadott, hogy feldarabolja győztes csapatát. Ő egy másik utat választott: eljutnak a rájátszásban, ameddig eljutnak, de a fő feladat a fizetési sapka „megtisztítása”, és az együttes fiatalítása lett.- a szerk.)
Ebben az évben egy nagyon különleges döntő alakulhat ki: papíron a liga két legjobb játékosa feszül egymásnak Kevin Durant és LeBron James személyében. Még akkor sem lenne könnyű dolgunk, ha a két játékos statisztikáit hasonlítanánk csupán össze. De persze erről szó sincs, a helyzet még bonyolultabb. Több, a párharcot befolyásoló tényezőt mérlegelnünk kell, ha érvekkel akarjuk alátámasztani, hogy szerintünk egyik vagy másik csapat fog bajnok lenni.
Ezek a tényezők szerintem:
- a franchise playerek teljesítménye
- a pad mélysége
- az edzők szerepe
- nem várt dolgok
A Miami esetében kicsivel könnyebb megállapítani, hogy ki az FP, mert még mindig nem tudni, és ez veszélyes...az ellenfeleknek. Nem lehet felkészülni ellenük, mert ki tudja, hogy a három szupersztár közül ki fog az adott estén áltagon felülit nyújtani.
Az OKC esetében egyértelmű, hogy Durant a nagyágyú, viszont mellette játszik egy all-star, Russel Westbrook személyében, és a 2011/2012-es idény legjobb hatodik játékosa, James Harden.
Ha ez nem lenne elég, akkor hozzá tehetjük, hogy ők hárman szinte egyszerre kerültek a még 2007-ben új városba költöztetett csapatba. A három játékos közül pénzben nem mérhető összhang alakult ki az évek során.
Arra tippelni sem mer senki, hogy az ászok milyen napokat fognak majd ki, -gondolhatunk itt akár Wade látványos formahanyatlásaira- viszont a két gárda padjainak összehasonlítása sem tart sokáig. Részben azért, mert Harden jelenléte megkönnyíti a mérlegelést, részben meg azért, mert az OKC-ban, rajta kívül még éppen annyival több a jó role player, hogy számunkra egyértelmű legyen: a Thunder a padok kérdésében fölényben van. Például a fene sem gondolta volna, hogy ha a Thunder egy
nüansznyival továbbfejleszti passzjátékát, akkor ilyen hasznos lehet Serge
Ibaka vagy Derek Fisher, akit a Lakersből szereztek meg.
Véleményem szerint egy csapatban legalább olyan fontos az
edző személye, mint a legjobb játékosoké. Ezen elképzelésemet tartom mind az
európai futball, mind a kosárlabda, mind pedig az amerikai futball
tekintetében. Sőt, talán még nagyobb szerepe van az edzői döntéseknek ezen a
szinten, hiszen itt már mindenki be tudja dobni a labdát. De ha krízis
következik be az adott csapat védekezésében vagy támadásában vagy bármilyen,
nem várt helyzet alakul ki, csak az edzőnek van joga és tehetsége ahhoz,
hogy megoldja az adott problémát.
Nos, ha elfogadjuk ezt, akkor meg kell állapítanunk, hogy
Scott Brooks, az OKC edzője előnyben van Erik Spoelstra, a Heat edzője
ellenében. Elég, ha belegondolunk abba, hogy Brooks építette fel a csapatot,
Duranttel 5 éve dolgoznak együtt, és az effajta „befektetést” nem lehet pénzzel
megvenni, és ez az, ami miatt a többség a Thundert hozza ki végső győztesnek.
Az atletikusságuk (csapat szinten) és az összeszokottságuk juttathatja
győzelemre őket. Semleges szurkolóként sokkal inkább örülnék, ha például Brooks
lenne a csapatom edzője. Nem csak azért, mert 14 évet játszott le NBA játékosaként, hanem
azért, mert nincs annyira megkötve a keze, és mer is váratlant húzni, ha a
helyzet úgy kívánja. Jobban tud reagálni véleményem szerint a váratlanra.
Arra,
amit nem lehet kiszámolni, nem lehet következtetni rá, nincs előjele.
Gondolok
itt elsősorban a sérülésekre. A szezon ezen szakaszában nem találunk olyan
játékost, akinek ne lenne kisebb-nagyobb fájdalma, sérülése. Bármikor kimehet
egy térd, kifordulhat egy boka, egy váll. De nem csak a sérülések izzaszthatják
meg a két edző homlokát. A modern kosárlabdában egyre nagyobb szerepet kap
-sajnos- a bíráskodás. Azokat a pályákat, amiket hajdan a férfias küzdelem
uralt, mára a flopok, a felesleges színészkedések, durva szabálytalanságok,
arcpirító bírói melléfogások hajtották uralmuk alá. Ezzel kell minden meccsen
megküzdenie az edzőknek és játékosoknak egyaránt.
Ha mindezen tényezőket mérlegeljük, akkor a pad- és
edzőkérdésben mindenképpen az OKC van előnyben. Viszont véleményem szerint a
James-Wade-Bosh trió képes lesz felvenni a versenyt mind a Thunder
kiválóságaival, mind pedig a fentebb kiemelt hátránnyal.
Végül itt látható a két kezdő csapat, match-upokra lebontva(érdemes végignézni a két gárda kezdőjén):
Mario Chalmers, Dwyane Wade, LeBron James, Chris Bosh, a center kérdéses, mert Coach Spoelstra még mindig nem találta meg a leghatékonyabb ötöst csapata számára
A Thunder legerősebb kezdősora: Russel Westbrook, Thabo Sefolosha, Kevin Durant, Serge Ibaka, Kendrick Perkins. Itt nincs meglepetés, kétség kívül a legjobb csapatuk, a Nyugati főcsoport legjobb csapata.
Útóirat
Megkértem öcsémet, írja le rajongásának tárgyát(illetve személyét), LeBron James-t. Ez lett belőle.
Emlékszem, korábban (2010-ben) úgy vártam az NBA-rájátszást mint kisgyerek a december 24-ét. Miért? Kedvenc játékosom, LeBron James, a szerénység mintaképe, Cleveland Mahatma Gandhija végre valahára egy kész, bajnokesélyes csapatban pattogtatott (gondoltam én), meg se fordult a fejemben, hogy itt még gebasz is lehet. Hát lett, a nagy várakozások eredménye egy nagy pofáraesés lett, még a keleti döntő se jött össze.
Azóta mi változott bennem? Már tudom, hogy a Télapó nem létezik. Láttam, hogy hogyan nem szabad otthagyni egy csapatot. A mélyen tisztelt LeBron volt az elkövető. Volt is nagy mezgyújtogatás belőle Ohio-szerte...
Amikor bemutatták új közönségének, a Miami Heat szurkolóinak, lazán kijelentette, hogy bajnoki aranygyűrűkben gazdag új korszaka kezdődik („...not five, not six, not seven...”).
És még mindig ő a kedvenc! Én sem hiszem el. Pedig annyi mindent tett ez ellen...
Megtörtént az átigazolás 2010 nayarán, bajnokesélyes csapat is lett. Na jó, csapatnak nehéz lenne nevezni, de most ez lényegtelen. A lényeg, hogy mit ád az Isten? Bejutottak a Döntőbe 2011-ben. És idén is! Állati nagy mázli, tény. De valamit mégiscsak jól csinálhatnak, nem? De mit?
Nagyjából ismerem a csávó játékát (persze mint koca szurkoló): a meccseken a teljes 48 percből 46-on ott van fejben. Az utolsó 2 percig nem ritka tőle, hogy god-módban végigszáguld egymaga az ellenfélen. Ha viszont a végére döntetlen közeli eredmény alakul ki, akkor törvényszerűen megkapja a labdát, rádobja és elszúrja. Ennyi. Ez a játék elég volt 3 MVP-címre és 2 elvesztett Nagydöntőre.
Ha valami csoda folytán mégsem ő kapná, vagy lepasszolná, akkor Dwyane Wade dobna. És ő is kihagyná. Ez a 2012-es Wade minden, csak nem vezér. Ezzel még semmi baj nincs. Legyen LeBron a vezér! De hogy egy félidőben csak 6 pontot átlagoljon? Hogy tűz, elszántság nélkül kivonja magát a játékból? Hosszú percekig gondosan ügyelve rá, hogy még csak a labdához se érjen?
Pedig a Heat-nek egy állandó vezérre lenne szüksége, olyanra, mint a túloldalon Durant. Aki hátán cipeli a csapatot (mint James) vállalja a nagy dobásokat (mint általában James), és jó eséllyel bedobja (na ki? senki).
Jöhetne a nagy dobással Chalmers. A 2011-es Döntőben megmutatta, hogy be tudja dobni kiélezett szituban. Vagy Bosh. Sérülésből jött vissza, de az egyik leghasznosabb, legmegbízhatóbb dobó/pattanózó.
Ez a gárda ott egészítette ki eddig magát, ahol éppen gyengék voltak. Talán ezért tarthatnak ott, ahol. Az első körön James átizmozta őket. A másodikon már kellett Wade élettel teli játéka. A Celtics ellen eltűnt Wade, visszatért viszont Bosh, és a hit a pályára, jött a small ball, néha James vagy Haslem volt a legmagasabb miami játékos. Ez kellett, hogy nyerjenek? Ez!
Ez a Heat egy állati érdekes valami. Ha kellett, James tartotta őket meccsben, ha kellett, jött Wade, Haslem a lepattanóival, Chalmers a betöréseivel, Battier a fontos hármasokkal vagy az említett Bosh. Mindig volt valaki, aki a vállára vegye őket. Pont emiatt bízom a sikerükben. Mert annyival kiegyensúlyozottabb, jobb volt az a Celtics, edzőstül, magas emberestül, irányítóstul. És mégsem ők vannak a Döntőben.
Valamit mégiscsak jól csinálhatnak, nem?
Hónapokkal ezelőtt, amikor először láttam a The Artist – A némafilmes előzetesét, nem akartam hinni a szememnek: „ egy fekete-fehér, némafilm.. 2012 elején??”, „ Mit fog ehhez szólni az oly „igényes” nézősereg, amely Transformers- és Expendables-féle bohóckodásokhoz szokott hozzá, ha moziról van szó? Vagy mit fogok én szólni hozzá? Mert ezt látnom kell, már a premier héten, az biztos”.
Ilyen és efféle kérdések lepték el gondolataimat miközben próbáltam minél többet kideríteni erről a fura alkotásról.
A hosszú hetek alatt, amíg a vártam, hogy bejelentsék a magyar bemutató dátumát, a film fölényesen tartolt a Cannes-i filmfesztiválon, megmutatva a világnak, hogy nem kell végtelenített bankszámlában gondolkodni, ha valaki igazán maradandót akar alkotni filmművészetben.
A némafilmes
Cannes után már igazán alig tudtam kivárni a magyar premiert, hiszen kb. 16 évvel ezelőtt egy Quentin Tarantino nevű úriember „elvarázsolt” mindenkit egy bizonyos Ponyvaregény című alkotásával a francia filmfesztiválon. És pontosan valami ilyesmit vártam most, 2012 februárjában Michel Hazanavicius-tól, A némafilmes megalkotójától.
Nem kellett csalódnom. Igazából nem nagyon tudtam elképzelni, hogy mi vár rám, csak azt tudtam, hogy merőben másfajta moziélmény fogja érni elmém, mint eddig bármikor.
"...ki kell emelnem Bérénice Bejo és Jean Dujardin remek játékát."
Nagyon nehéz szavakba önteni a vásznon látottakat, ezt meg kell tapasztalni. Michel Hazanavicius egy olyan világba repíti a nézőt a fekete-fehér stílussal, a jelmezekkel, a sminkkel, az eredeti zenével, amire már nemigen emlékszik senki. És éppen ez adja azt a pluszt, azt a vibrálást,azt a szikrát, amit nem lehet megfogalmazni: a digitális technológia korában, a számítógépek és a letöltőoldalak világában „puritán”, „ósdi” eszközökkel olyat alkotni, ami a majd’ 100 évvel ezelőtti életet mutatja be. És nemcsak hogy bemutatja, hanem a dolgok közepébe csöppenti a közönséget. És ez a lenyűgöző. Mert ez kinek jutna eszébe? Folyamatosan csak arról olvashatunk, hogy korunk sztárrendezői egymásra licitálnak pénzben, színész nevekben és technológiában, így próbálva kicsavarni egymás kezéből az aranyszobrocskát. És itt szerény véleményem szerint nem a már elcsépelt retró stílusról van szó. Ez több annál. Ez jobb attól.
Ha már említettem a legkapósabb rendezőket és színész sztárokat, akkor ki kell emelnem a két (számomra eddig) ismeretlen francia főszereplő- Bérénice Bejo és Jean Dujardin – remek játékát. Ugyanis alakításuk, melyről ugyanúgy szuperlatívuszokban lehet csak beszélni, mint magáról a filmről, ugyanúgy fityiszt mutatott Hollywoodnak, mint maga a film.
A filmművészet eme remeke méltán várományosa a hamarosan kiosztásra kerülő Oscar-díjnak. És ha lehet hinni a hozzáértőknek, akkor ebben az évben egy igazán kiváló alkotást fog kitüntetni az Akadémia.
Végezetül csak azt tudom mondani, hogy aki látta, komoly mozis élményekkel gazdagodva lépett ki a vetítőteremből, aki viszont nem látta, annak meleg szívvel tudom ajánlani. Igazán megéri a jegy árát.
Nálam 10/10 alkotás.
2011. december 13., kedd
Sosem hittem volna, hogy ilyen csodás kincsre lelek...pedig nem is kerestem. Üstökösként robbant be az életembe, felforgatva, jobbá, izgalmasabbá téve azt.
Sokáig kerestem valami féle gyógyírt vérző szívemre, mindenben egy kis enyhülést kerestem, de nem találtam semmiben sem. Semmi és senki nem volt képes összeragasztani a törött darabokat...
Már-már beletörődtem, hogy ilyen lesz életem további része: üres, sivár, reményvesztett, rezignált, megcsömörlött. Nem láttam a fényt az alagút végén.
De egyszer csak, hirtelen megpillantottam Őt. Elvarázsolt az első percben...és ez a varázslat már több mint két hónapja tart. Tudom és érzem, hogy ez a csodás érzés sosem fog elmúlni, ez örökké fog élni.
Még most is hihetetlen számomra, hogy egyetlen pillantása milyen széppé tudja tenni az egész napomat...
...Már nem kell keresnem sem gyógyírt, sem a célom az életben, megtaláltam.
A célom az, hogy boldoggá tegyelek, a világ legboldogabb nőjévé!!
"Köszönet Neked, mert (...) türelmes és nagylelkű Voltál. És Neked, mert betakartad hajaddal arcomat, mikor megbuktam és rejtőzni akartam a világ elől, s Neked, mert tested meleget adott a testemnek, mikor fáztam az élet magányában."
